Első talalkozásom Victor Hugo művével kb. 32 évvel ezelőtt történt, amikor először vettem kezembe a 2 kötetes, több, mint 1000 oldalas művet. Gimnazista első osztályos voltam. Akkoriban már faltam a könyveket.
Emlékszem, otthon a hétvégi ebédeknél a térdemre fektettem kinyitva a könyvet, és a leves kanalazása közben lopva olvastam. Lassan haladtam a levessel, és egy idő után apám rám szólt, hogy vagy eszünk, vagy olvasunk. Akkor leraktam a könyvet, felgyorsítottam az ebéd tempóját, hogy minél gyorsabban végezzek, és vissza tudjak zökkenni a XIX. Század végi francia eseményekbe. A történet, és Valjeahn sorsa nagyon érdekelt. Arra is tisztán emlékszem, hogy a waterloo-i csata 50 oldala nem kötött le, azt elegánsan átlapoztam. Aztán a vidéki gimnázium, ahová jártam, szervezett egy színház látogatást Budapestre. És mit ad Isten, a Rock Színház előadására mentünk, a Nyomorultakra. Első fővárosi nagy színházi élményem örökre bevésődött, és meghatározta viszonyomat az irodalommal, a színházzal. Ez a '80-as évek végén volt, tehát 30 éve. Akkor Valjeahn szerepében Vikidál Gyula, Márius szerepében Sasvári Sándor, a felügyelő Makrai Pál volt, a kis Cosette pedig a kislány Szinetár Dóra. A zene nagy hatással volt akkoriban rám, amint tudtam megvásároltam a musical kazettáját, és megtanultam az összes dalt.
2017-ben, 30 évvel később megnézhettem az új Nyomorultakat, a Madáchban. Meglepetés nem ért, rögtön visszatértek az emlékek, a zene és a szöveg is beugrott az agyamba. Új szereplők, de egyébként minden a régi. Látványos volt, szépen csengő hangok, sok mozgás. Kicsit hangosabb volt a színházban megszokott hangerőtől, de nagyon szépen szólt. Minden énekesnek dicséret jár, mert kiválóan adták elő. Amennyire én meg tudom ítélni, mindenki magas színvonalon énekelt. Jean Valjean szerepében Zöld Csaba kellemes hangja nagyon meglepett, prózai színészként ismertem a József Attila színházból. Nagyon tetszett Javert szerepében Egyházi Géza erős, határozott baritonja, beénekelte az egész színházat. Solti Ádám, mint Marius és Tóth Andrea, mint Eponine volt még kiemelkedő számomra. Az első felvonás tempója kicsit gyors volt, kapkodósnak éreztem, néha a szövegértés kárára volt pergős, nem emlékeztem, hogy ilyen tempós lett volna az eredeti darab. Lehet, hogy csak én lassultam a 30 év alatt.
A végén ismét megsirattam a történetet, csak úgy, mint 30 éve tizenévesen.
Hiába, a lényeg nem változik, csak az idő repül.
A nagylány most 13 éves, amint elolvassa Hugo könyvét, már veszem is neki a színházjegyet, és együtt nézzük meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése