Nem kérdés, hogy elfogult vagyok Szabó Magdával kapcsolatban. Eddig bármit olvastam tőle, lenyűgözött. Ez a könyv 2018 szenzációja volt, hiszen egy eddig nem ismert kéziratot találtak a hagyatékában. Gyorsan ki is adták. 1945-ben írta, tehát ez az első prózai műve (legalábbis ami megmaradt). Kisregény, próbálkozás, de már felfedezhető benne SZM.
Első kisregénye, amely, valljuk be, nem a legjobban sikerült műve. De hát hogyan is lehetne az, hiszen első próbálkozás, nincs kiforrott stílus még, most ízlelgeti a mondatfüzérek tekergéseit. Érezte talán Ő is, hogy ez még nem az igazi, de mivel első műve, mégis elrakta magának. Érzelmi döntés volt, hogy megőrizte, de nem akarta megjelentetni.
A örökös (és a kiadó talán jobban) másként gondolta.
Nem is baj. Ez is hozzátartozik egy íróhoz. Az első. Ezek után lehet nagyra értékelni a többit, milyen ívet járt be íróként.
Nagyon jó, hogy most jelent meg. Inkább szenzáció, mint remekmű. A világ már rajong SZM-ért, így belefér ez a gyengébb kisregény.
A könyv első 50 oldala számomra zavaros, kapkodó katyvasz. Erőlködnöm kellett, hogy haladjak előre, és végre történjen már valami, ami tetszik ebben az összeömlesztett történetben. Dorner és a professzor érdekes dialógusánál tört meg a könyv. Onnét kezdve élveztem az olvasást. Mintha két író írta volna. Érdekes lenne megtudni, hogy ott mi történt SZM fejében? Miért váltott? Vagy csak én érzem, hogy másként írt? Innét milyen nagy ugrás következett a Freskóhoz.
Mindenesetre nem lesz kedvenc könyvem, de mégis örülök, hogy elolvastam, mert ez is hozzátartozik a teljes életműhöz.
Csak a fiatal olvasók ne ezen keresztül kezdjék az ismerkedést az íróval. Maradjon az Abigél, Az őz, a Tündér Lala....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése