Feministának mondja magát az író. Valahogy nekem nem tetszik, ha bármit feministának bélyegeznek, mert ha igaz, jogos, valós dologról van szó, akkor azt emberi jelzővel kell illetni. Azonban ez a könyv tényleg kicsit feminin.
Egy magányos, haszid zsidó lány megírja memoárját az első huszonhárom évéről. Sokkolóan őszintén mesél családjáról, fogyatékos apjáról, gyermekét elhagyó anyjáról, vallási elvakultságban élő nagyapjáról, behódoló és mindent eltűrő nagyanyjáról, pletykás rokonairól. Saját testi és lelki bizonytalanságáról és tudatlanságáról olyan meghatóan tárulkozik ki, hogy döbbenten olvasom a sorokat. Eddig is tudtam, hogy erős szabályrendszere van az ortodox zsidóságnak, és erősen rasszisták (bár ezzel általában a gojokat szokták vádolni), saját közösségen belül házasodnak, félnek megmutatni életvitelüket, nem fogadják el a többségi társadalom sok szabályát és szokását, agresszíven reagálnak, ha valami nem tetszik nekik, eltusolnak bűntetteket, de igazán ennek a könyvnek az alapján van sejtésem, hogy fiatalként milyen életet él, aki közéjük születik.
Hihetetlen számomra, hogy hivatalosan engedélyezik az USA-ban, hogy a gyerekek csak saját vallási iskolájukba járjanak, a világi, általános ismeretektől el vannak zárva. Saját szokásukról, vallásukról, a Tóráról tanulnak, és majdhogy nem analfabéták minden más tudás tekintetében. Tilos könyvtárba járni, a könyvvásárlás főbenjáró bűn. Persze mégis érthető, hogy tiltják a vallási vezetők a külső információk megszerzését, hiszen a hívek szellemének megnyílásával nem lehetne őket megfélemlíteni, rettegésben tartani, és uralkodni rajtuk.
Ennek a bátor lánynak sikerült tudásszomjával, kíváncsiságával a zárt közösség fölé emelkedni, és szerencsés módon megválaszthatta életmódját szabadon. Figyelemreméltó a bátorsága és életigenlése.
Nagyon elgondolkodtató, és tanulságos kötet.
Hálát adok az Égieknek, hogy szabadon, saját akaratomból elolvashattam ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése