Könyv: Chico Buarque: Budapest

A könyvtár polcán szemet szúrt a Budapest cím, és az író idegen hangzású neve, aki a borító szerint regényt írt fővárosunkról. Rögtön kikölcsönöztem.

2003-ban írta regényét a brazil író, aki mellesleg otthonában a messzi Brazíliában ismert zeneszerző, gitáros, énekes és költő is. 

A könyv ismertetője:

Rio ​de Janeiro és Budapest között játszódik a történet, amit egy 30-as éveiben járó brazil író és amatőr nyelvész, José Costa mesél el.

Amikor Costa éppen hazafelé tart egy isztambuli „névtelen íróknak” rendezett konferenciáról, a repülőgép bombafenyegetés miatt kényszerleszállást hajt végre a magyar fővárosban, Budapesten. Itt azonnal elbűvöli a magyar nyelv, amiről „az a mondás járja, hogy az egyetlen nyelv a világon, amit az ördög is tisztel”. Rio-ba való visszatérése után álmában magyar szavakat kezd mormolni, miközben ébren egy szexuálisan túlfűtött önéletrajzot ír, négeríróként (más nevében – ghostwriter). Beleunva a munkájába és nem túl boldog házasságába, visszarepül Budapestre, ahol becserkészi és elcsábítja mind a magyar nyelvet, mind pedig az elvált Kriska-t, szadisztikus magyar nyelvtanárnőjét. Costa gyorsan halad a nyelvtanulásban – kicsit hihetetlenül is gyorsan –, és elkezd négeríróként (ghostwriter) tevékenykedni választott nyelvén, mindaddig, amíg a hatóságok ki nem utasítják az országból a vízumtörvény megszegése miatt. Vajon milyen trükkel kerülhet vissza Budapestre és Kriska-hoz? (…) Összességében véve ez a kisregény – az útleirás, románc, szatíra és (többek között) Gogolt és Borges-t idéző irodalomelméleti bevezető keveréke – minden, csak nem banális: dús, sötét vígjáték, ahol Costa nyelvről szóló metaforikus nyelvezete üdítően lírai, friss és gondolatokat ébresztő.

 Szóval hősünk egy kissé skrizofén életérzéssel lebeg a két ország, és két nő között, miközben elsődleges célja, hogy megtanulja a számára titokzatos, és írtó nehéz nyelvet: a magyart. Magyarországon megismerkedik Krisztinával, majd hozzá is költözik. A regényben Kriskának hívatja magát a nő, mert így becézik kis hazánkban a Krisztinát (sosem hallottam ezt a becenevet). Magyarországon is úgy alakul az élete, hogy irodalmi ülések jegyzőkönyveit kell leírnia, amit egy szalagra rögzített. Hónapok, évek alatt így megtanulja a legkifinomultabb irodalmi nyelvezetet, olyannyira, hogy aztán az egyik ismert magyar költő helyett Ő ír egy verseskötetet. Majd egy nap elönti a honvágy hulláma, és a magyar hatóságok is rájönnek, hogy illegálisan él az országba. Hazarepül. Brazíliában azonban a családja már elhidegült tőle, úgy érzi nem tud ott élni és úgy dönt, Magyarországot választja, visszamegy Kriskához.
 Érdekes volt a történet. Különösen a magyar vonatkozás miatt érdekelt. Folyamatos írásos stílusa kissé zavart az elején. Nem volt elhatárolva a párbeszéd a gondolattól. Néha az volt az érzésem az álmairól ír, annyira elvont események történtek vele. Vártam, mikor jön az a szó: "és felébredtem...", de nem jött. 
  Itt-ott nem tűnt hitelesnek egy-egy esemény, vagy nem illet bele a sztoryba. Például nagyon hidegen beszélt a Brazíliában hagyott kisfiáról, szinte el is felejti az ember, hogy van gyereke. Borzasztó könnyen elhagyta a családját évekre. Magyarországra érkezve két román fiatal invitálja be egy kocsmába az éjszaka közepén, majd részegen beengedi őket a hotelszobájába, ahol ki akarják rabolni. Évekig él egy sötét, hideg kamrában, holott hazájában magas színvonalhoz szokott. A sok párhuzamosság között jól kiéleződtek azért a pólusok.
  A magyar szereplők neveit, illetve néhány helyszín nevét a legendás aranycsapat tagjairól nevezte el. (Biztosan focirajongó, és tisztelegni akart a nagyok előtt 😊). Ez a megoldás tetszett.  
 Útikönyvnek semmiképp nem ajánlanám egy külföldinek, mert nem a valóságot írta le, ám mint regényt, azt jó szívvel adnám bárkinek. Olvasmányos, fordulatos, érdekes stílusú, és jól szerkesztett. Bárcsak minden magyar így lelkesedne anyanyelvünkért, mint regényhősünk, José Costa. 

Így énekeli portugálul az író, Chico Buarque saját szerzeményét. Népszerűnek tűnik!